Avagy hogyan ünnepeltük meg az állatok világnapját

Első közös ünnepünk a macskáinkkal igencsak eseménydúsra sikeredett. Jófej gazdiként – illetve annak igyekeztem önnön szememben tetszelegni, ezért – beengedtem a macskákat, hadd játszanak a lakásban. Kint úgysincs olyan meleg, ráadásul itt-ott tócsák vannak még az udvaron, jobban érzik biztosan magukat a meleg lakótérben.

Nincs is ezzel semmi baj, felfedezték a lakást, legalábbis azon részeit, amik nem voltak elzárva előlük. Előbb lassan körbesétáltak a nappaliban, a közlekedőben és az előszobában. Benéztek minden bútor alá és mögé, felmásztak a könyvespolcra, bebújtak a könyvek mögé, benéztek a zongora alá, bekapcsolták az xbox-ot, aztán amikor jól birtokba vették a szabad területeket, szépen leheveredtek a szőnyegre és ott elkezdtek boxolni. Pofozták a játék egeret aztán egymást is, és végül elaludtak.

A szundikálás nem tartott sokáig. Maszat egy betévedt legyet kezdett hajkurászni, de olyan tempóban, hogy az szinte elszédített. Szólhattam volna hozzá, mint Assissi Szent Ferenc, de talán földhözragadtabb módon közelítettem meg annál, hogy prédikálással vegyem rá, hogy abbahagyja a légy hajkurászását. Végül a függöny mögé repült a légy és onnantól el is vesztette érdekességét, mivel a nappali földig érő függönye sokkal érdekesebbnek bizonyult, az lett hát az új játékszer. Egy szó mint száz, minden (is) érdekes volt a kis kandúrunk számára. Aztán a szundikálásból nagy nyújtózkodásokkal felkeltek a többiek, és nem másra lettek figyelmesek, mint a ketrecében éppen kaparászásba és szöszmötölésbe kezdett dzsungáriai törpehörcsögre. Cuki – ez a neve – a szokásos napi takarításba kezdett a kis házában, futott pár kört a mókuskerekével, körbemászta a mellső lábain függeszkedve a ketrecének a tetjét, majd a napi rutin végeztével visszakucorodott a házikójába, beleásta magát a forgácsba, és elcsendesedett.

Cuki. Tényleg olyan kis cuki.

A három macska úgy figyelte a kis törpehörcsögöt, ahogyan a vadász lesi a prédáját. Lassan közelebb merészkedtek, egyikük a zongora tetején lopakodott végig, a másikuk a fotel karfájára ugrott fel, és onnan figyelte, a harmadik a parkettán ült, hegyezte a fülét, és támadóállásba helyezkedett.

Eleinte ügyet sem vetettem erre, mi több, bele sem gondoltam, mi történik, mert úgy hozzá voltunk szokva a játékos pofozkodásaikhoz, hogy ebben semmi újdonság nem volt. Eddig.

Nekem viszont el kellett mennem, így ott kellett hagynom őket a nappaliban. Nem is sejtettem, hogy a következő percekben mi fog történni.

Elbúcsúztam a gyerekektől, hogy elszaladok a boltba, kértem, hogy figyeljenek oda a macskákra, és kiléptem a lakásból. Amikor visszajöttem, először csak a csend volt meglepő, ami fogadott. Aztán a nappaliba lépve forgács volt a padklón szétszóródva. Ez még nem is lett annyira gyanús. Gondoltam Cuki ketrecében almot cseréltek a lányok, míg elvoltam a boltban. De valahogy nem egy ketrec körüli sávban volt a forgács, hanem aránylag nagy területen, több kisebb kupacban, véletlenszerűen. Kérdeztem a gyerekeket, miért hever így szerteszét a forgács? Ja, azért, mert már nem fért több forgács a porszívóba. Hangzott a felelet.

Alig tettem ki a lábamat, a macskák közös erővel estek neki a törpehörcsögnek, és addig kaparászták a ketrecét, amíg az le nem bukfencezett a polcról a földre. Az alom szerteszét repült, minden össze-vissza csapódott a ketrecen belül…

A hörike?!?! Mi történt vele?!? Nyugi Apa! Cukinak semmi baja! Szerencséjére a kisházával együtt bukfencezett, mivel a macskák elől bebújt, és beásta magát a forgácsba. Nagy kő esett le a szívemről.

Az esemény után persze a macskákat kitessékelték a lányok a teraszra, mivel ők is féltették a kis hörikét, amíg a romokat eltakarítják, és a ketrec díszleteit helyreállítják. A vadászok és a vad egy méretes üvegfalon (a terasz ajtaja) át nézhetett farkasszemet egymással. Na jó, ez persze nem így volt, mert a macskák immár ügyet sem vetettek a ketreclakó törpehörcsögre. Cuki pedig örömest vette birtokba a nagy bumm után rendbehozott lakóhelyét.

Az ünnep védőszentje biztosan megdicsért volna minket: megvédtünk egy préda állatot a vérszomjas ragadozóktól, és közben a vadászok is kiélhették vadász ösztöneiket, persze megfelelő keretek között. Ez, mondhatni egy környezetvédő legszebb álma, pont, mint a kecske és a káposzta története Romhányi Szamárfülében… Ja, nem, az egy másik történet, amiben a kecske felfalja a káposztát a rendre fedéllé alakuló levelek megmentésének jegyében…

Nade félre kecskét és káposztát! A macskák jóllaktak szárazeledellel, friss vizet ittak rá, játszottak egy biztonságos védelmi rendszerrel körülvett, igazi, hús-vér préda állattal, gyakorolva a vadászatot, miközben Cukinak, a hörikének nem esett bántódása! Idilli történet. Persze nem merném Cukit megkérdezni, mit érezhetett, amikor – saját méreteihez viszonyítva – több emeletnyit zuhant ketrecestül, házastul…

Azt hiszem, ennél kalandosabban meg sem emlékezhettünk volna az állatok világnapjáról.

Remélem, jövőre sem lesz hentelős, tizennyolc pluszos műsor…