Otthonra talált három kiscica! (1. rész)

Ma otthonra talált nálunk három kiscica: Millie, Kyra és Maszat.

Évekig ellenálltam: Nem, nem lesz macskánk. Főleg addig nem, amíg rend nem lesz a szobáitokban! Mindegyikben. Nem ám úgy, hogy egyszer szép rendet csináltok, hogy kipipálhassam a feltételt, és mekapjátok a kiscicát, és utánunk a vízözön!
Azért volt kompromisszum: kapott a legkisebb lányom egy dzsungáriai törpehörcsögöt. Mégiscsak egy pici, ketrecbe zárt rágcsáló, aki nem szaladgál a lakásban mindenfelé, nem lesz szőrcsomó a kanapén, sem a ruhásszekrényben: hát belementem. Így nevezte el: Cuki. Persze az első éjjel, amikor Cuki körbefutotta a Föld éppen sötétebb felét, a ketrecének ritmikus zörgése bennünket sem hagyott aludni. Kitelepítettük hát a nappaliba. Ott már kevésbé volt zavaró az éjszakai tekerése.

Teltek a hónapok, és egyre csak az járt a fejemben, hogy nem lehetek ilyen szőrösszívű! Nomeg a kis törpehörcsög olyan pici és törékeny nem lehet úgy dögönyözni, mint egy macskát. Eltelnek az évek, és a szép gyermekkor úgy múlik majd el, hogy a kis kedvencek titkos élete olyan titok marad a gyermekeim előtt, amit az idő fog eltemetni. Kezdtem hangolódni a lelkemben, hogy nekünk is lesz macskánk. Egyszer. Valamikor…

Aztán idén nyáron a nagypapájuknál töltöttek néhány napot, és Papa egyik házimacskája 7 kis kölyökmacskát ellett. Az én lányaimnak több se kellett. 🙂 Olyan édes hangon kérleltek a lányok, hogy: Apa, csak ezt az egyet hadd vigyük haza! Csak egy kiscicát! Lécci, lécci, lécciiiiiii…! Tartottam magam. A kerítés kapuját még nem fejeztem be, és ez jó indoknak tűnt. Épp csak addig, amíg a lányokért elmentünk Papához, hogy hazahozzuk Őket. És akkor szaladtak elém, hogy megmutassák, milyen édesek a kiscicák. Mindgyik egy külön világ! Amikor megláttam a 6-8 hetes kiscicákat az ölükben, egy pillan alatt elillant minden kifogás: megtörtem! Oda a rációnak, győzött az emóció. Dehát ki tudna ellenállni három édes kislánynak, akik saját kiscicát szeretnének? És micsoda édes kis szőrpamacsok!

Persze mindhárman szerettek volna egyet-egyet. Természetesen emiatt kissé kijózanodva próbáltam azért terelni, hogy a ház körül olyan sok még a tennivaló, és a nagy kapu sincs készen… de aztán végleg megenyhültem: a nyár is gyorsan véget ér, akárcsak a gyermekkor. Szóval belementem.

1. feladat: meg kell oldani az elhelyezésüket. Ja, nem! Először haza is kell jussunk velük! 🙂 Gyorsan kerítettünk két kartondobozt. Letépkedtük a fedelük füleit, kifúrkáltuk körben az oldalukat, épp, hogy a mancsuk ki ne férjen, de levegőt kapjanak azért. A másik dobozból lett a fedél, amire pedig vágtunk egy visszacsukható kémlelő ablakot. Persze az szinte egész úton nyitva volt: igazi élő mozidélután lett a 230km hosszú út hazafelé…

Hamarosan folytatom…