Maszat és a tériszony
Nem ismeretlen történet, amikor a kétségbeesetten nyávogó macskájáért izguló gazdi a körmét tövig rágva mindent elkövet kedvence megmentéséért.
Mi is éppen, vagy majdnem így jártunk Maszattal. Oké, ez még nyáron történt, amikor még kisebb volt, de egyszerűen muszáj megörökítenem ezt a történetet.
Mint általában, a kertben szaladgáltak a kiscicák. Egymást kergették, pofozkodtak, elképesztő tempóban rohangáltak, fel-felszaladtak a fák törzsére és onnan le a földre. Olyanok voltak, mint egy-egy gömbvillám, csak úgy kapkodtam a fejemet. Hogy el ne szédüljek, bementem a lakásba.
Alig telt el néhány perc, kétségbeesett miákolás hallatszott a bukóra nyitott ablakon át. Először nem lehetett eldönteni, hogy épp püfölik egymást, vagy tényleg bajban van-e valamelyikük. Hirtelen a legkisebb lányom berohant a nappaliba: Apa! Maszat nem tud lejönni a fáról! Segítenünk kell neki! Eleinte csak elütöttem a kérését azzal, hogy ugyan, egy macska ügyesebb annál, mintsem fenn rekedjen a fán… De a miákolás nem akart szűnni. Kimentem a kertbe, hogy megkeressem a kis kalandort, hol esett a maga csapdájába. Az egyik fűzfáról nézett lefelé. Annyira ennivalóan édes, kétségbeesett tekintettel nézett, hogy nem várattam a tériszonnyal küzdő kiscicát. Kiszedtem a kisebbik létrát a szerszámosból, nekitámasztottam a fa törzsének, hogy el tudjam érni az alsó ágak egyikét. Felkapaszkodtam hozzá. Ahogy felértem, már azon kezdtem izgulni, hogy én egy darabban lejussak.

Kerestem valami stabilabb és jobb szögben álló ágat, hogy könnyen kapaszkodhassam, miközben el is érem Maszatot. Nagy üggyel-bajjal sikerült stabil pozíciót felvennem. Óvatosan közelítettem a kis cirmoshoz, meg ne karmoljon, és nehogy ijedtében mégmagasabbra másszon. A mellkasa alá nyúltam, az ujjaim közé fogva két mellső lábát és megemeltem. Na nem engedte ám olyan könnyen magát. Úgy ragaszkodott a körmeivel a fához, mint aki az életéért küzd. Persze érthető volt, hiszen életében először volt ebben a magasságban szegénykém. Tényleg az életéért küzdött.
Végül azért csak elengedte a fát, ha nem is racionális megfontolás eredményeként, de erősebb volt a kezem a kis körmeinél. Aztán úgy belém akaszkodott, hogy azt hittem eldobom a fájdalomtól. Uralkodtam a kínomon, és folytattam a mentőakciót. A mellkasomra vettem, hogy egy nagyobb felületen meg tudjon támaszkodni a tappancsaival. Emlegettem is ezt a döntésemet egész sokáig, mivel a kis karmai nem voltak kíméletesek hozzám: a pólómon át egyenesen a bőrömbe mélyesztette ahol csak ért…
Szép lassan leereszkedtem vele a földre. Úgy reszketett szegénykém, mint a nyárfalevél. Aztán amikor megnyugodott, rázendített, mint egy félig töltött villanyborotva. Halk, alacsony frekvenciájú dorombolása engem is megnyugtatott. Örömében és hogy kifejezze háláját, dörgölőzött és dorombolt. Mint mindig, akkor is olyan édes és szeretnivaló volt, muszáj volt cirógatni.