Emléke velünk marad…
Ma különösen csendes volt a dzsungáriai törpehörcsög. Nem matatott, nem zörgött a futókereke sem. Volt már ilyen máskor is, eleinte nem tulajdonítottam jelentőséget a csendnek… Egyszer aztán sikoltás hallatszott a szobából, ahol lakott a kis Cuki. Rohantam, ahogy csak bírtam, és szerettem volna egyszerre felkészülni a legrosszabbra, és fényt deríteni egy fatális félreértésre, miszerint Cuki tök jól van, csak alszik.
A ketrecet kocogtattuk, de hiába: meg se moccant. Máskor már rég kidugta a kis rózsaszín orrocskáját, és körbeszimatolt, mi finomság miatt ébresztettük fel. Most nem. Csend volt. Dermedt csend. Kioldottam a ketrec rögzítő füleit és leemeltem a tálcáról. A kis kuckóját felemeltem, és ott volt a szokott helyén összegömbölyödve, mintha csak aludt volna. De ennyi abajgatás után mindig felkelt. Ezúttal olyan mély álomba szenderült, ahonnan ember nem ébresztheti fel.

Megpróbáltam elrejteni a gyerekek elől, és úgy tenni, mintha csak aludna, de minden az arcomra volt írva. Azt azonban nem szerettem volna, ha így látják utoljára. Gondoltam, maradjon meg számukra a kis édes, eleven, izgő-mozgó törpehörcsög emléke.
Mivel hirtelen nem volt alkalom megoldani a végső elhelyezését, sebtében visszatettem a háza fedelét éppen úgy, ahogy volt, és visszazártam a ketrec fedelét. Nem hittem, hogy ilyen hamar elérkezik egy kis kedvenc búcsúztatása. Egészen hatalmába kerített a fájdalom, de minden erőmmel azon voltam, hogy vigasztaljam a gyerekeket. Pár pillanat múlva együtt sírtunk a nappaliban, de azért igyekeztünk egy-egy vigasztaló mondattal enyhíteni a lelkükbe mardosó gyászt.
Persze mondhatja valaki, hogy egy párévig élő állat elvesztése nem akkora tragédia. A gyász az igenis gyász. Akár kicsi, akár nagy, mégiscsak a mi kis Cukink volt. A gyermeki lélek számára pedig igenis nehéz feldolgozni, hiszen először veszít el egy szeretett lényt. Bevallom, én is nehezen viseltem.

Estére a gyerekek kérésére készítettem egy karton koporsót, amit a nagylányom feketére festett, és fehér festékkel feliratot is készített rá.
Kibéleltem a kedvenc forgácsával, amibe annyiszor fúrta bele magát orrhegyig, és szórtam neki egy pár szem földimogyorót, és napraforgómagot. Ezeket a magokat szerette a legjobban. Miután kialakítottam egy kis gödröcskét a forgácsban, belefektettem a kis mozdulatlan tetemet. Hadd pihenjen, mintha tényleg csak aludna…
A nagyobb szemeket mindig apróra törtem, és a tenyerembe szórva vártam, ahogy felmásszon oda, és egyesével kikapkodta a csemegéket a markomból.
Lezártam a koporsóját. A kert végében a fügefától nem messze ásott sírgödörhöz kivonultunk, és oda helyeztük, miközben egyenként mindenki a saját szevaival elbúcsúzott tőle. Kis virágot is tettünk a sírdombjára.
Hol jobban, hol kevésbé, de kisírtuk a gyászt a lelkünkből. Néhány nap elteltével már könnyebb szívvel emlegettük Cukit.

Pihenj csak, Cuki, és reméljük, odafönn újra találkozunk!