Féltve őrzött kedvenceink birtokon belül tartásának nehézségei

Ma dél körül megcsörrent a mobilom: a szomszéd volt.
Először azt gondoltam, a vihar leszakított egy ágat a fánkról, és ráesett a kerítésükre. Esetleg valamiben a segítségemet kéri.
– Szia Józsi! A macskáid nálam nyaralnak.
– Melyik?
– Mind a három! És a párom nem tud most kimenni, hogy átrakja őket hozzátok.
– Rendben, intézkedem.
– Köszi!

Nem hittem volna, hogy egyszer az lesz a napi gondom, hogy a macskáim átmennek-e a szomszédba.
Márpedig a kis szőrgombócok igencsak kalandor természetűek. Persze ez csak amiatt gond számomra, mert kinti macskák. Napközben szabadon vannak az udvaron, estére szépen bezárjuk őket a kis melléképületbe. Reggel pedig úgy szaladnak kifelé a szabadba, mint a gyerekek az udvarra az óra végi csengőszóra.
Persze amíg nyáriszünet van, a gyerekek felváltva, vagy akár együtt is kint tudnak lenni velük. Egyébként is szocializációs foglalkozásra van szükség a kiscicáknál. Erről olvastam is valahol egy érdekes cikket. A fonal-gombolyagos játék sokat segít ebben, vagy egy kis pálca végén egy darab rongy. Lényeg, hogy mozogjon előttük. Ez indítja be a vadászösztönt.
A kerítés alsó részének akkorák a rései, hogy a fejük – és így az egész testük – átfér. Erre muszáj kitalálni valami praktikus, esztétikus, de nem költséges megoldást.
Lehetne madárháló, de macerás rögzíteni. Deszkákkal is eltakarhatnám,  de az meg olyan ormótlan lenne. Nem mutatna szépen.
Aztán rátaláltam a térkövezésből kimaradt kövekre! És milyen jó kis alapanyag lett belőlük! 10x10cm-esek és 6cm magasak. Épp elég nehezek ahhoz, hogy ne mozduljanak ki a kiscicák játékos pofozására, de nem is annyira nagyok, így pont el is férnek a kerítés lábazatának a tetején.

Talicskába pakoltam a köveket és körbetoltam az udvaron. Mindenütt eltorlaszoltam a réseket. Mondanom sem kell, miközben rakosgattam a köveket, hol az egyik, hol a másik cicus bújkált a kezem alá, dörgölőzött a kezemhez, a lábamhoz. Lassan is haladtam. Óvatosan, nehogy a kis puha tappancsukra rápakoljam a nehéz köveket. Aztán meg ki tud ellenállni ezeknek a kis játékos mancsoknak? Folyton félbehagyogattam a munkát, és nekiálltam játszani velük.

Leheveredtem közéjük, én is macska lettem egy rövid időre. No meg gyerek. Újra gyereknek éreztem magamat. Évtizedek óta először. Na, azért ez túlzás. A lányaimmal társasozás közbem hasonlóan eloldódom, mint cukor a vízben.
Szóval körbepakolásztam az udvart kövekkel. 130 méter vasfüggöny, ami a szabad világtól választja el a kis rabjaimat. Az én édes kis hadifogjaimat! Azok, mert ez egy mindennapos harc közöttünk, és ma győztem. Én, az intelligens csúcsragadozó.