Macskarajongásom eredetének nyomában
Nem vagyok farmer, de annyira azért közöm van az állatokhoz, mint a legtöbb vidéken felnőtt embernek.
Volt baromfiudvarunk, ahol tyúkok, kakasok, libák, kacsák, de még gyöngytyúkok is időről-időre helyet kaptak. Amikor kicsi voltam, az első pár évben még sertést is tartottunk. Igen, volt egy ól is az udvarunkon. Ez tulajdonképpen egy melléképület volt, ami a „majd jó lesz még valamire” típusú lim-lomokon kívül takarmány- és, tüzifa raktár volt, és nem mellesleg a szárnyasok téli szálláshelye – póriasan ól – is ez volt. Ez a többfunkciós épület egy igazi kalandpark volt gyerekkoromban. Egy darab fa a kezemben egy pillanat alatt lehetett akár egy félautomata pisztoly, vagy lézerkard, de csillagközi távbeszélő eszközzé is avanzsált, ha a játék éppen egy űrbéli sztorihoz megkívánta. Nem kellett hozzá Xbox, vagy Playstation, de Nintendo játékkonzol sem.
Aztán volt pár év, amikor sokszáz szárnyas kapirgált a baromfiudvarunkon és az ólban. Amíg ez a sokszáz tyúk el volt szállásolva nálunk, a hétvégi bulizás számomra a csirketrágya kitalicskázásában merült ki. Kimondhatatlan élmény volt. Ahogy a faforgács a tyúktrágyával elkeveredett, néhány nap alatt az ammóniaképződéstől az elegy különlegesen bűzössé konvertálódott. Egy parfümök, öblítőszerek és testápolók illatához szokott orrú ember számára ez felért volna egy kínvallatással. Engem is mindig letaglózott. Alapos fürdés, hajmosás után az orromat is ki kellett suvickolnom belülről, hogy ne érezzem mindenhol a tyúk***szagot. Ennél jobban a baromfivágás napjai rázták meg érzékeny lelkemet. Amikor naphosszat a forró kopasztóvíz felett kétmarokra téptem sorban a pár perce levágott állatok tyúktrágya szaggal átjárt, és immár a forró vízben tocsogósra ázott tollát. Ezután következett a módszeres kibelezésük, és feldarabolásuk. Ezek az emlékek – ha felidézem – máig borzongással töltenek el.
Még egészen kicsi voltam, amikor kaptunk egy kis bozontos bundájú, fekete-fehér kiskutyát, és két kiscicát. Az egyik macska fehér volt, szürke foltokkal, a másik pedig egy fehér mellényes, fehérmancsú cirmos.
Akkor még a kiscicák együtt virgonckodtak a kiskutyával. Hamarosan nevet is kaptak. Mackó lett a kuvasz-komondor-puli vegyes származású, tehát nem törzskönyvezett kiskutya neve. A fehér macskát Simi-Suminak, a tarkát pedig Moncélának neveztük el. Így utóbb eléggé furcsa nevek, de akkor ez tűn jó választásnak.
A játékos trió hamarosan bebizonyította, hogy Charlie angyalai amatőr társulat hozzájuk mérve, mivel mindenféle csinnadratta nélkül egy méretes patkányt terített le, nem kis meglepetést okozva ezzel a családnak. A macskák a pincénkben laktak. Mivel nem csak a melléképületben, hanem ott is volt kukorica, táp és sokminden egyéb, ezért nem volt meglepő, hogy a faluvégi házunkban bizony előfordultak rágcsálók. Egerek, és igen, még patkányok(!) is. Nem csak New York csatornarendszerében találunk ilyen veszedelmes kórokozókat terjesztő állatokat, hanem a magyar vidéken is.
Persze a szüleim nagyon örültek a vadászat eredményének, mivel a baromfiudvar ellátmányát így nagyobb biztonságban tudhatták. Mi meg csak annyit értettünk meg a tesóimmal, hogy a macskák vadász állatok, és mint ilyenek, képesek egy másik állatot módszeresen kivégezni.
Később a mi kis „bérgyilkosaink” mindenféle kérés nélkül verebet, galambot, más baromfiudvarból származó(!) szárnyasokat is levadásztak, és mint minden valódi házimacska, annyi egeret irtottak ki, hogy részben a macskáink által elkövetett rendszeres és kegyetlen mészárlás miatti tiltakozás jegyében készült a Macskafogó első része is. A mi macskáink viszont könyörtelen, vérszomjas ragadozók voltak: nem hallgatták meg Lusta Dick trombitaszólóját, mint a mexikói zenész vámpírdenevérek. Ők a prédáikat egytől-egyig módszeresen ejtették el és hidegvérrel ki is végezték.
Később, ahogy a mi kiscicáink felcseperedtek, időről-időre macskazene szólt az erkély alatt. A kandúrok sorban verekedtek meg csodás bundájú, kecses nősténymacskáink szerelméért. Született is Moncélának sokszor sok-sok kiskölyke. Az egyik ilyen alkalommal az alomban egy gyönyörű, tigriscsíkos kandúr is született. Olyan szép volt, hogy őt nem ajándékoztuk el, hanem megtartottuk harmadiknak. Fantáziadúsan Kandúrka lett a neve.
Évekig éltünk boldogan a macskáinkat dögönyözve, kényeztetve, azért néha nem túlzottan finomkodva gyomroztuk is őket, dehát csíntalan vidéki gyerekek voltunk. A magunk módján nagyon szerettük a macskáinkat.
Innen ered a mélyen bennem élő macskatartó gazdi lelkület csírája.
