Romantikus kezdés

Csak néztük őket, és hallgattuk, ahogy édesen mijákolnak. A legkisebb, Maszat olyan macska volt, mint egy távirányítós kisautó. A farka mindig úgy állt, mint egy antenna. 🙂 Ő a legnyávogósabb, dorombolóművész, akivel valaha találkoztam. Csak épp hozzáérünk, egyet simítunk a hátán, és berreg, mint a fűnyíró. Megzabálom! Ez minden macskatartó álma!

Kyra elég visszahúzódó volt eleinte, és nem igazán hagyta magát még megsimogatni sem. Sokáig nem is változott. Jópár napnak el kellett telni, és az etetéskor következetesen cirógattuk. A szocializáció jegyében intenzív játék kurzusokat folytattunk. Ez természetesen annyit jelentett, hogy azzal a kis ostorszerű eszköz végére erősített rongymadárkát elhúztam az orra előtt, és vártam a reakcióit. Na jó, nem volt időm várni 🙂 Azonnal játszani kezdett! És hogy pofozta! Öröm volt nézni. És igen, a szocializációs foglalkozásoknak köszönhetően napról-napra közelebb kerültünk egymáshoz.

Millie viszont hagyta is magát, meg nem is. Igazi hölgy 🙂 Nem kellett őrá se várni, mindketten bekapcsolódtak a pofozósdiba. Aztán hol a kis madárkát hajszolták, hol egymást. Morogtak, felborzolták a szőrüket a farkukon, feldomborították a hátukat, és valami eszméletlen cicás hajbakapás volt ezután. Erre senki nem tanítja őket. Csak úgy játszanak.

A kiscicák még nem voltak orvosnál! Természetesen nem mulasztottam el, hogy dokit keressek a kicsiknek. Furamód sosem hittem volna, hogy eljön az a nap, hogy állatorvost keresek majd. Szerencsére a középső lányom osztálytársának az apukája állatorvos, amit egy szülinapi party utáni beszélgetéskor tudtam meg. Szóval ez eszembe jutott, ezért fel is hívtam, időpontot adott azonnal.

Az első napok felhőtlenül teltek.