Ha vajszíved van, akkor vaknak is kell lenned!

Néhány napja, vagy talán kicsivel régebben, éktelen nyávogásra lett figyelmes az egyik lányom. Nem bírt ellenállni, ezért kiment az utcára, keresve a hang forrását. Nem telt bele sok idő, amikor megpillantotta a mintegy 10-12 hetes fekete-fehér cicát.

Barátságos és nagyon bátor volt, mert nem szaladt el. Hagyta, hogy „befogják”. Már nem is tudom, mivel foglalkoztam épp, amikor odahozta, és úgy dorombolt, mint egy villanyborotva. Foltos kis buksija annyira megkapóan édes volt, hogy az első – ide be nem hozod – után csak annyi kikötésem volt, hogy különítse el a saját rezidenciájában.

Átmeneti otthon?

Kapott külön almot, kuckót, és enni-innivalós tálkákat.

Estére már ki is raktam pár fotóval a helyi fészbúk csoportba, hogy: Hahó, itt egy cicus, gazdi kerestetik. Megérett pár lájkra és megosztásra, de sajnos gazdi nem jelentkezett. Vagy fészbúkja nincs, vagy nem is érdekelte, hol van ez az édes kis szőrpamacs, vagy egyszerűen nem is volt neki gazdija, csak megszületett valahol, és miután elég bátorságot szívott magába az anyatejjel, elcsatangolt hazulról.

A legnagyobb riadalom az őslakosok között támadt. Millie egyenesen félt tőle, Kyra egy-egy jobbegyenessel tette irányba, Maszat pedig a pozícióját féltette: úgy nézett rá, mint a véres rongyra.

Igazi macska-szociológiai tanulmányt lehetne ebből írni 😊.

Türelem – játék

A mi kis jövevényünk – egyelőre név nélkül – randalírozni kezdett a lakásban. Olyan nyargalászásban tombolta ki magát, hogy amikor a nagyok is bent voltak, nem mertük a szobájából kiengedni, mert a megszokott békés állapotok végveszélybe kerültek egy pillanat alatt.

Megszerveztük hát: hajnalban, négy és öt óra között amúgy is kiengedtem a nagyokat az udvarra, így adott a volt a lehetőség, hogy kiengedjük a szobából a kicsit. Persze ez csak akkor valósult meg, ha már a kicsi is ébren volt. Amikor a nagyok bejöttek, gondosan visszazártuk a helyére. De ilyenkor ugyanazzal a keserves sírással boldogított minket, mint amikor rátaláltunk.

Egyik reggel a nagylányomat azzal ébresztette, hogy felmászott hozzá az ágyába, és a fejéhez bújva dorombolt.

Volt olyan is, hogy a lábamat addig pofozta, míg elálmosodott, és ott helyben elaludt.

Ez így ment napokon át, és csak halvány ígéreteket kaptunk, hogy valaki talán van, aki esetleg… ami végül csak a padláson gyülekező ígéretekké sorvadtak. Még azzal sem jelentkeztek, hogy „Én vagyok a gazdi!”, vagy hogy „Megvan még, mert elvinnék”.

Ajánlottuk azért pár ismerősnek is, de nem akartunk házalni szegénykével.

Minden jó, ha a vége jó!

Aztán kiraktuk még pár cicás csoportba, és a Macskamentők Alapítványt is felkerestem, akik teltház miatt épp akkor nem tudtak segíteni, de felhívták a figyelmemet a Cica örökbefogadás hirdetőportálra. Feltettem oda is. Ekkor már neve is lett neki: Pihe.

Alig telt el néhány nap, egy fiatalember jelentkezett, és náluk otthonra talált egy brit rövidszőrű társaságában.

Ez egy sikersztori. Első olvasatra az, de végigélni kalandos, és kicsit szomorú is, mert azalatt a néhány nap alatt, ami több volt két hétnél, megszerettük.

Ezúton is köszönet a hirdetési lehetőségért, és a megosztásokért!

Érdekes fejlemény, hogy az őslakosaink másnap is szimatoltak, és keresték, valahányszor levegőzésből visszatérve beléptek. Maszatnak több idő kellett, hogy megértse, már nem kell aggódnia, nem fogja a kis jövevény kitúrni dobogós helyéről.

Ki tudja, talán nekik is hiányzik egy picit…